AZ EZREDES ÚRNAK NINCS AKI ÍRJON (COLOMBIA VI.RÉSZ)

Ez Marquez egyik kisregényének a címe, és képzeljétek csak, én a valóságban is találkoztam ezzel az ezredes úrral. Pedig, hát  mindenre számítottam, csak erre nem. Fülledt délelőtt történt, ( kb 40 fok melegben) egy növényekkel befuttatott , magas támfalú patioban, a Magdaléna folyó mentén, Colombia egy távoli csücskében. Az ezredes úr egy hintaszékben himbálódzott.  De most előre szaladtam egy kicsit.

Hol is hagytam abba a múltkor?  Ja, igen. Hogy miután elhagytam a Darién szorost, ezt a földi paradicsomi tájat a Csendes Óceánnál, úgy döntöttem, hogy én , bizony, elmegyek egy másik földi paradicsomba. ( az ember könnyen elkényeztetődik, ugye?) Ez pedig a karib-tengeri csoda szigetvilág, ami, ráadásul, mentes a turista inváziótól. Egy szinte szürreálisan szép szigetcsoportról van szó, nagyjából érintetlen, nagyjából lakatlan is, San Bernardo a közös nevük. Na ja, de ez sincs a szomszédban!  Először is ki kell hajózni a partig, vagyis újra Necocli, onnan meg egy meglehetősen kalandos busz-úttal eljutni Tolú-ig, akkor már majdnem helyben van az ember… Ez a Tolú…!!! Bár csak egyetlen éjszakát kell ott töltenie annak, aki a San Bernardo-szigetekre készül a másnap reggeli hajóval, azt az éjszakát ki kell valahogy bírni. És ez nem könnyű.

Na, ennél dilisebb helyet még nem is láttam. Később olvastam, hogy ez a különben jelentéktelen, karib-parti városka nagyon olcsó, és ezért megfelel az átlag colombiai turista zsebének.  Úgyhogy népszerű az egyszerűbb emberek körében.  Este érkezem, egy teljes napi utazás áll mögöttem. Keresek gyorsan egy szállást – gondolom én –,  miközben hátizsákjaimmal cappogok a központ felé. Haladnék  én, de hát nem lehet. Az úttesten és a járdákon(!) egymás fenekébe érve, riksák,  diszkósan villogó utánfutókat  húznak maguk után,ezek meg  tömve extrémül vidám helybéliekkel.  Kezükben ital, sör meg kólák, különböző  levek, és harsogva üvöltöznek illetve énekelnek. Istenien szórakoznak abban a villogásban és decibel-káoszban. Korzóznak.

20190701_022420 kicsi

20190701_022612

A dallamvezetés egyszerű: latin diszkózene szól minden egyes járgányból, uramisten, mindegyikből más(!!!), és ugyanazt a sokféle slágert harsogják az emberi torkok is. A motorok között feltűnnek immár szekeret húzó lovacskák is, ezek a járgányok is őrülten villognak és és ordítva zenélnek.

20190701_022429 kicsi

Ló vagy riksa, mindegy, a lényeg, hogy a sarkadban vannak, oldaladat súrolják, nyakadba ordítanak, mondom, rámásznak a járdára is. Nemhogy haladnék közöttük, hanem már-már az épségemet féltem, vagy a ló tapos agyon, vagy a vidám proletariátus dől rád egy utánfutóból, sörösüvegestül.  Szerencsére, a megtalált szállásom egy mellékutcában van, némileg csökkent decibel-számmal, víz ugyan nem jön a csapból, az emeletes ágyak se ígéretesek, koszlott fürdőszoba-féle, idegek picit még rángatódznak, na, de arccal a másnapi paradicsom felé, bye-bye  őrült Tolú!!!

Hogy milyenek ezek a jobbára lakatlan, karibi paradicsomi szigetek, ahová tényleg eljutottam másnap, arról majd később, mert esz a fene, hogy inkább az ezredes úrról beszéljek.

Úgy négy nappal a rémálom tolúi éjszaka után, egy  késő este, 11 óra felé  útra kelek Cartagenából, útra én, mert imádom Marquez-t. Eddig is kerestem a nyomát, a regényei hangulatát, különösen Antioquia tartományban, ahol sokáig élt, de valahogy nem találtam. Hát, én elbuszozok oda, ahol sose élt: Mompoxba. Ez már egy másik tartomány, Magdalena a neve, Colombia észak-keleti részén . Mert hogy kedvenc íróm egyik hőse ezt mondja:” Mompox nincs is. Néha ugyan álmodunk róla, de nem létezik.”

20190706_150351 kicsi

Na jó, ami nem létezik, azt nyilván meg kell nézni. Hajnali négy és fél öt között érkezünk, az éjszakai busszal. Minden és mindenki alszik, totál sötét van. Hely nem is lehetne kihaltabb. Lefoglalt szállásom, szokás szerint, nincs, szóval ez a hajnali érkezés nem éppen ideális időpont egy 70+-os, rendesen kimerült, hasán-hátán  zsákokat cipelő kislánynak.  Egy ígéretes jelenség azonban mégis csak jelent egy pici fényt a vaksötét Mompoxban: a buszállomáson egy csoport motoros pasi várja az utasokat, némi transzfer-díj reményében. – Hová megyünk? -, kérdi tőlem az egyik. – Nem tudom-, felelem én. – Ajjaj-, mondja ő. Amíg így társalgunk, mindenki más felszívódik, elrobog, ki-ki a szállása felé, egy lélek sincs körülöttünk.. – Nem tudna ajánlani  egy olcsóbb-féle panziót? –, próbálkozom csüggedten. Pasi sóhajt, felpakol engem a motorjára, de még egy fél óra múlva is csak keringünk. Mert hogy  vagy nem nyitnak ilyen korán ajtót, vagy ki sincs írva, hogy ez kérem, egy panzió. Közben már pirkadozik, hófehér, oszlopos kis házakat látok, a széles Magdaléna folyót, az utcák még mindig tök üresek.

20190706_144107 kicsi

 

Egy bejárati ajtó mögül, nagy sokára lépteket hallunk. Egy álmos női hang, a zárt kapu túloldaláról: – Ki az? Motoros pasi magyarázza, hogy itt van egy szerencsétlen külföldi senora, stb. Bizalmatlan női hang belülről: nincs szabad szobánk. Pasi megint magyaráz  valamit, amit nem értek. De a kapu kinyílik. Álmos, hálóinges nő meglát engem, majd megadóan beenged. Patiok sora, vagy három-négy egymásból nyíló tér, felettük a szürke ég, magas, növényekkel befuttatott támfalak,

20190705_161548 kicsi

belső kertek, oszlopocskák, csodaszép , régi járólapok, ezeket még látom, majd beesek egy ágyba. Fogalmam sincs, hol vagyok. Négy órányi alvászat után felserkenek, üdén, frissen, kimegyek, már magasan jár a nap és rögtön megpillantom azt a férfit. A legelső patioban ül, egy hintaszéken és ringatódzik, szótlanul. Mint aki vár valamire. Vagy valakire.

20190705_161528 kicsi

Úristen! Az ezredes úr!  Marquez számomra oly kedves kisregényében ez az idős ezredes minden reggel felveszi a két, nyomorúságosan kopott inge egyikét, gondosan felhúzza viseletes zakóját, nyakkendőt köt  és így várja a reménytelen, örökös forróságban, a  Magdalena folyón érkező postát. Mármint a gőzhajót, ami a postát szállítja. Egy levelet vár, várja már évtizedek óta, minden egyes nap. Azt az értesítést, hogy végre megkapja a nyugdíját, amely az u.n. ezer napos háborúban szerzett érdemeiért  kijár neki. Már csak ezért él. Ezért kel fel. Ezért köt nyakkendőt. Ez minden emberi méltóságának , létének lényege. Hogy megkapja azt a levelet. És soha.

Az én ezredesem is csak vár… Aznap reggel, minden reggel és minden áldott nap, késő estig. Egy pillanatra se hagyja el a hintaszéket. Már nincsenek gőzhajók a tőle ötven méterre hömpölygő Magdalena folyón. De a forróság ugyanaz.  A létezés üressége is – legalább is a számára. A hófehér kisvárosi házak is.

20190706_032919 kicsi

A patio csöndje is.

 

20190706_145456 kisi

 

Ő Bertha, a házinénim férje. Nem kommunikál senkivel. Nem köszön se oda, se vissza. Hintaszékét egy mangófa alatt helyezte el Bertha, néha arrébb tolja, még hűvösebb helyre. Most mindenütt Colombiában érik a mango, potyog tehát, le a patio talajára, továbbgurul a csodaszép kövekre. Néha egy-egy érett darab az ezredes vállára esik, vagy súrolja az arcát. Nem törődik vele. Bertha asszonynak sok dolga van. Ezzel a házzal, a panzióval, meg reggelente megérkezik a két varrónő is. Vele együtt,  hárman szabnak-varrnak, egy picike, utcafronti szobácskában, kora reggeltől a gépekre borulva, most éppen fodros kislányruhákat. Időnként  a kuncsaftok is megjelennek, próbára. Itt, Mompoxban, még dívik a ruhacsináltatás meg a fodor. Délben, egy tálcán ebédet visz oda a hintaszékhez. Este az ágyba támogatja az urát.  A mangók meg hullanak tovább. Odakint, napközben egy kicsit megélénkül az utca képe.

20190706_144540 kicsi

20190706_150447 kicsi

20190706_021806 kicsi

 

20190706_144919 kicsiMarquez hősei settenkednek és integetnek minden sarkon, templombelsőben és kapualjban, a piactéren is. Alkonyatkor sok kaput kitárnak és a házak mélyéig belátni a varázsos kertekbe, ahol több száz éve nem történik semmi, legfeljebb néha egy-egy rejtélyes gyilkosság.

20190706_145435

20190706_145538_001 kicsi

 

 

20190706_022137 kicsi

De még nappal is, mintha aludna ez a fehér város, az összes templomával együtt, ahogy a lusta aligátorok is mozdulatlanul heverésznek a Magdaléna folyó partja mentén.

20190706_144117 kicsi

Dermedten szuszog az idő. „Mompox nincs is. Néha álmodunk róla, de nem létezik.”

De igen, létezik. Én láttam.

 

 

AZ EZREDES ÚRNAK NINCS AKI ÍRJON (COLOMBIA VI.RÉSZ)” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Az ezredes úrnak nincs aki írjon Ez is azok közé a filmek közé tartozik, amit mindenkinek látni kellene, de legalább a lehetőségnek meg kellene lenni, ha akarja láthassa, mert igazi érték. A maszek filmforgalmazásnak az a fontos, hogy a film befektetői hozzájussanak a pénzükhöz. Szerencse, hogy még így is létrejönnek értékes filmek. Kellene egy állami filmforgalmazás, amely az értékes filmeket megmenti a semmibe, az elérhetetlenségbe zuhanástól.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s